Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Gondolatok...

Életünk furcsa tanítása, hogy míg ott van közelünkben valaki, akinek puszta léte, hangja, tekintete, ölelése, csókja, örömet nyújt, addig nem biztos, hogy értékeljük eléggé. Olyan természetesnek vesszük, mint a levegőt, amelyet magunkba szívunk. Azt gondoljuk: nekünk ő jár áldozathozatal nélkül. Vagy hozzon csak ő áldozatot. Nem adjuk meg a kellő figyelmet, törődést, tiszteletet, mert azt az önző „Én”-t magunkban félteni kezdjük. Szabadságot akarunk, miközben önmagunk rabja maradunk. Nem szakítunk elegendő időt, kifogásokat keresünk, bizonyságot mindenre. Pedig az igazi valóság kézzel nem fogható, szemmel nem látható, csak érezni lehet.

Nem állunk meg egy pillanatra, hogy megkérdezzük mit is tegyünk. Nem csillapítjuk le elménket, hogy meghalljuk azt a hangot, ami a gondolat útján útmutatást adhat. Mit sejtelmeink súgnak, idejében őszintén a másik tudtára adjuk, azt átbeszélhetjük indulatok nélkül. Megijedünk, nem merjük kimondani, ami kikívánkozik belőlünk. Vagy elhamarkodottan és nyersen dobálózunk a szavakkal. ego-nk elnyomja szívünket ahelyett, hogy harmóniát teremtene.

De, abban a pillanatban, amikor jön egy vészjel, vagy egy furcsa érzés, amely "nem jó", másként kezdünk látni. Amikor az addig éltetett tűz lángján észrevesszük, hogy csitulni kezd, s egy parázsló kis szikrává válik, amely végleg kialudni készül. Nem ad hőséget, mit addig adott, eluralkodhat rajtunk egy félelem, hogy minden szürke hamuvá eléghet.

A szív háttérbe szorul, a lélek háborogni kezd. Jobb esetben rájövünk, hogy a legfontosabb dolgot hagytuk figyelmen kívül. „Őt” azt a személyt, akit valamiért az ég felénk küldött. Nem is biztos, hogy szerelem miatt, de az is lehet, hogy azért találkoztunk vele. Talán egy lélektárs, akivel már volt valamikor, egy korábbi életben, valamilyen formában kapcsolatunk. Nincs rá magyarázat. Csak az érezzük, hogy „Jó, hogy van…”, és nem tudunk igazán rá haragudni, még ha megbántott is. Csak hiányát kezdjük érezni.

Lelkünkben megbújt érzéseinket sokszor nem merjük felszínre hozni, főleg nem kimutatni. A másik tudtára adni. Vagy nem tudunk mit kezdeni ezzel az érzéssel, mert egy idegen, elfeledett érzés. Csak, akkor kezdünk rajta gondolkodni, amikor valamit elhibázunk. Amikor múlni akar valami, távolodni tőlünk. Amikor már nem egészen a miénk. Úgy érezhetjük, mintha fuldokolva levegőért kapkodnánk, egy mély vízben, amelyben úszni sem tudunk. Vagy az árral szemben úszunk. Üresség keletkezik bennünk.

(CzK  2012-04-30)

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.