Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A Múzsa táncát járta

  

Múzsa táncát járta ő..., folyton követett,

majd megkövetett, lelkemmel egyezkedett,

aztán eltűnt feledve engem, s, beletörődtem.

 

Úgy tűnt örökre eltáncolt a végtelen semmibe

s, mikor már minden helyre állt, a szív sem kalapált

szeszélyes dallamot, ő visszajárt, ajkamat dicsérte.

 

Reá édes csókot ígért, s, kérte a múlt emlékének ízét,

mely már oly távol volt, oly halovány, s fakó, mint

kék ég és föld között a lebegő naptalan félhomály.

 

Az ősz csalfa lett, hisz csalfaságot kért, s, ígért,

majd kapott is igézett szempár helyett szép reményt,

de, én már az üresség arcát látom e szív helyén.

 

Értetlenül állok, kavargó kérdések válaszára várok:

hogy lehet, hogy e Múzsa, ki volt, mégis időnként követ?

Ígéri a szép reményt, nem feledve az ősz színét,

a tavasz tüzes csókját s, azt a bolondos pillanat hevét.

 

/CzK . 2013.08.11/